Pásztorfurulya

elmélkedés Húsvét IV. Vasárnapjának szentírási szakaszaihoz

A bukolikus költészet, a pásztoridill antik eredetű. Vergilius híres eklogái a polgárháború dúlta Rómából vágyódnak a békére a pásztorok hangján. A klasszicista művészetben újra megjelenik a bukolikus idill: festmények, költemények éneklik meg az egyszerű, békés gondtalanságot. Persze, mindez csak elvágyódás az iparosodó világ szenvedéseiből, nem pedig a pásztorok mindennapjainak lenyomata. Ugyanígy a romantikus költészet a gondtalansággal, semmittevéssel azonosítja a furulyázó juhászt, mintha csak unaloműzőként játszana. Valójában a furuglázó pásztor "beszélget" a nyájjal. "Elöl megy... furulyázik, a bárány pedig megbabonázva megy utána. Olyan nótát kell találni tehát, hogy utána... menjen a nyáj." (Berecz András)

Jézus "a jó pásztor életét adja a juhokért." (Jn 10,11b)

Teljesen a nyájnak szenteli figyelmét, egész életét, hogy bevezesse őket az Atyával való kapcsolatába, a végletekig menő szeretet birodalmába. "Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért." (Jn 10, 14-15) Csak így érdemes élni. Erre teremtett, erre hívott meg mindannyiunkat az Isten. "Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri." (1 Jn 3,1) Ez nem bukolikus idill, nem elvágyódás, hanem élhető valóság Krisztusban. Ő életünkben "szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban." (ApCsel 4,11c-12a) Hallgasd csak, hogyan szólongat az Úr!