Biciklilánc

elmélkedés az Évközi XXXI. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

Kerékpározók tudják, hogy a pedált taposva egy fogaskereket hajtunk meg, amely a biciklilánc segítségével a hátsó keréken lévő fogaskerekek valamelyikére viszi át a pedálra kifejtett erőt annak függvényében, milyen sebességgel szeretnénk haladni. A biciklilánc egy zárt szempárokból álló, bonyolult alkatrész. Egy láncszempár négy oldallapot, két görgőt és két csapot tartalmaz, egy biciklilánc tehát közel 500 elemből áll. Bár nem szeretjük megközelíteni, mert olajos-koszos, mégis világokat köt össze, lehetővé téve, hogy előre haladjunk utunkon.

A mai evangéliumban Jézus egy törvénytudóval beszélget arról, hogyan lehetünk boldogok. A zsidó gondolkodásban ennek mikéntjét az határozza meg, mit tartunk fontosnak, milyen alapelvek szerint élünk. Ezért hangzik el a kérdés: "Melyik az első a parancsok közül?" (Mk 12,28c) Jézus úgy jelenik meg ebben a beszélgetésben mint egy biciklilánc: összeköti életünk két tengelyét, az embertársainkkal való kapcsolatunkat, ahol tulajdonképpen pedálozunk, az Istennel való kapcsolatunkkal, amely ténylegesen előreviszi az életünket. Az ő személyében a kettő elválaszthatatlanul egybefonódik.

Szeresd Uradat, Istenedet [… és ...] Szeresd felebarátodat [...] Ezeknél nincs nagyobb parancsolat." (Vö. Mk 12,30-31)

Talán ismerős számunkra az érzés, amikor hajtunk ezerrel, végezzük munkánkat, tipródunk az élet feladataiban, próbálunk helyt állni otthon, a családban, mégis úgy érezzük, hogy egy helyben topogunk. Pedig imádkozunk minden este, kitartóan kérjük Istent, hogy segítsen. Mégis, mintha ledobtuk volna a láncot, és Isten észre se venné, hogy mennyit pedálozunk. De ha nem köt össze bennünket senki, hogyan is venné észre? Ha nem azért nyomjuk le a pedált minden egyes alkalommal, hogy Istennek tetsző életet éljünk, és nem az ő örömére élünk, hajtunk, dolgozunk, nem keressük Krisztus módjára minden lélegzetvételünkkel az Atya akaratát, hogyan is várnánk, hogy befektetett erőnk megtérüljön, és haladjon a bicikli? Ha nem akaszkodik bele életünk fogaskereke minden erejével Krisztusba, akkor Isten és én két malomban őrölünk. Egyedül a "szent, ártatlan, feddhetetlen [...] örökre tökéletes Fiú [...] aki fölségesebb az egeknél [... teszi boldoggá] mindörökre [...] azokat, akik általa járulnak Isten elé." (Vö. Zsid 7,25-28) Mindaz a "teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből" (vö. MTörv 6,5) eredő odaadás, amivel hajtod céljaidat, Jézust követve Istenről szólhat. "Ha a házadban ülsz, ha úton jársz, ha lefekszel és ha felkelsz" (vö. MTörv 6,7), bárhol is hajtod a pedált, igazából haladni szeretnél kerékpároddal, mert szereted a sebességet, és vágysz célba érni. Az élet nem kardió edzés: nem azért hajtasz, hogy jól elfáradj. Nem, te szeretnéd áttenni a nyomatékot, és haladni álmaid útján. Krisztus a biciklilánc, ami lehetővé teszi ezt. A Tízparancsolat megfogalmazta, a Leviták könyve konkretizálta, Krisztus megvalósította az áttétet. Igaz, a biciklilánc koszos, nem szívesen érünk hozzá, de ez az egyetlen esély. Az ember szabadságának használati utasítása szerint nem elég pedálozni, hajtani, hanem minden fáradságunkkal bele kell kapaszkodni Krisztusba, hogy harmatgyenge próbálkozásainkat az Atya viszontszeretetére a Szentlélek megsokszorozza, ami által az életünk boldog lesz és beteljesül.