"Kin-Tseu" avagy "Kincső"

elmélkedés az Évközi XXXII. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

Jókai Mór "A jövő század regénye"-ben elbeszéli, hogy ami Julianus barátnak csak részben sikerült, azt Tatrangi Dávid, a csudálatos repülő pilóta és felfedező teljes egészében véghez vitte: megtalálta Tibet hegyei között Kincsőt, az ősmagyarok országát, amely egy nagy hegyomlás következtében a világtól elzárt tündérország maradt évszázadokra. Dávid hosszas előkészítés után megvalósítja tervét, a kincsői és az otthoni magyarok népét egyesíti, és így teszi a magyar nemzetet a béke őrzőjévé az egész világon.

Kincső annak a "Magna Hungaria"-nak a mesebeli képe, amely fogva tartotta a keleti rokonságot kutató magyarok fantáziáját hosszú nemzedékekre. A titokzatos ország, az ismert világtól elzárt, érintetlen paradicsom, Atlantisz vagy Eldorádó más népek álmaiban is megjelenik. Tán a régi civilizációk romjai élesztgették minden népben a reményt a történelem folyamán, hogy egyszer felfedeznek egy szigetet, vagy egy hegyekkel elzárt, távoli országot, amelyben csodás gazdagság és béke honol. A sci-fi regények a világűrben is ugyanezt az érintetlen, békés világot keresik. Pedig Kincső nincs olyan messze. Tatrangi Dávid repülőjével mindössze két órányira van Magyarországtól. Igaz, le kell győzni a nagy magasságot, hogy oda juthassunk.

Ezt a magasságot Illés próféta porig alázva győzte le: szembeszállt az északi zsidó királyság pogány királynéjával, és szembehelyezkedésével mindenét elveszítette; rangtól, vagyontól, otthontól megfosztva földönfutó lett. A pogányokkal hadakozó próféta azt kellett megélje, hogy Isten egy pogány özvegyasszony által gondoskodott róla. Isten ösztönzésére az asszony hasonló utat jár be: neki is mindent el kell veszítenie: Isten arra hívja, hogy maradék lisztjéből, olajából "előbb csináljon [...] egy kis lepényt [a prófétának]; magának és a fiának csak utána készítsen" (vö. 1Kir 17,13). Mindent elveszítve mindketten szabaddá váltak, legyőzték félelmeik áthághatatlan magasságait, és felfedezték Kincsőt, a boldog országot, ahol "nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg" az éhínség véget nem ér (vö. 1Kir 17,14) életedben.

Ez a szegény özvegy [...] mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát" (vö. Mk 12,43-44),

rábízta magát Istenre, és "belépett [Krisztussal] magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt" járjon (vö. Zsid 9,24). Az "Isten színe előtt" járó ország itt van köztünk, nincs hegyomlással, tengerrel, lángpallossal elzárva, és Krisztusba karolva legyőzhetjük a félelmekkel teli magasságokat, eljuthatunk Kincső népéhez - valójában ők a szentek és az angyalok-, akik megtanítanak minket nincstelenül, egyszerűen Istennel élni. "Óvakodjatok" - mondja Jézus - azoktól, akik "színleg nagyokat imádkoznak" (vö. Mk 12,38-40), ám gúzsba köti őket mások véleménye! Porig alázva, a végét járva, hasonlítsatok Kincső népéhez, az én népemhez, "ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel" (Róm 13,8a)!