Mese a tűzpiros rózsáról
elmélkedés az Évközi XXVII. Vasárnap szentírási szakaszaihoz
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rózsanemesítő, aki eldöntötte, hogy olyan virágot nemesít, aminek mindenki csudájára jár. Különféle fajtákkal próbálkozott, varázsszerekkel itatta át rózsatöveit, szemzett és oltott, hozzáadott és elvett, hajtásokat metszett vissza és eresztett szabadjára, mígnem egyre szebb és titokzatosabb virágokat termesztett. Egyre-másra születtek a keze között a különleges színű és illatú virágokat ontó rózsatövek. A banán illatú rózsalevél, a tejeskávé ízű virágszirom csak az első különlegességek voltak repertoárjában. Ezt követte a többi: a marcipán-tapintású kék rózsa, a cukrozott tejszínízű narancssárga rózsa, a vattacukor-állagú rózsaszínű rózsa, majd az óceánnak zúgó hangján susogó, karmazsinvörös rózsa. Mind megannyi különlegesség. A csúcsnemesítés azonban még ezeknél is különlegesebb volt. Hosszas kísérletezés után egy olyan rózsatő növekedett a felügyelete alatt, amely tűzpiros rózsát bimbózott. Ha ennek a rózsának bimbaja kifeslett, és egy szerelmes szempár belenézett, a szempár lángra lobbant, a rózsabimbó pedig átvéve ezt a lángot, piros tűzcsóvát vetve elhamvadt. Aki ezt a rózsát látta, soha többé nem felejtette el. Rabul ejtette az önmagát elhamvasztó szeretetnek e képe.
Mert igazából mind ilyen szeretetre vágyunk. "Ezért az ember elhagyja apját, anyját, [és] a feleségéhez ragaszkodik." (Ter 2,24) Ebben a ragaszkodásban ismeri fel férfi és nő a közös hivatását: egyként tükrözni az Egy Istent, ellobbanva az egymásnak ajándékozottságban.
Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy." (Mk 10,8b)
Aki valaha látta ezt az ellobbanást, abba belé ivódott, hogy a fájdalom elválaszthatatlanul a lobbanáshoz tartozik. "Illett ugyanis, hogy azt, akiért és aki által minden lett, mivel számtalan fiát elvezette az üdvösségre, az üdvösség szerzőjeként a szenvedésben tökéletesítse." (Zsid 2,10) Önmagunk maradéktalan elajándékozása, a tűzpiros rózsa elhamvadása az út, ahol Isten képmásaként célba érünk, és boldogok leszünk.
A rózsanemesítő csak egyetlen tövet termesztett ebből a rózsából, ezt pedig városa nyilvános kertjébe ültette el. Tetetett a rózsával szembe egy akácfából faragott karosszéket. Amint a rózsa nyílni kezdett, egymást váltották a székben a fiúk és lányok, akik önfeláldozó szeretetet vágytak tanulni. Aki türelmes volt közülük, elleste a rózsától a másikért való, szerelmes ellobbanás művészetét. Aki nem tudta kivárni a rózsa felfeslését, otthagyta a széket rózsástul-mindenestül, vett egy csokorra valót a többi rózsakülönlegesség közül, és élte tovább a birtoklás vigasztalan hétköznapjait. Aki azonban belenézett a rózsa lángjába, áldotta a rózsanemesítő nevét, aki megtanította nekünk tűzpiros rózsájával, hogy "a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koszorúját nyerhetjük el." (Vö. Zsid 2,9b)