A kagylógyűjtögető

elmélkedés az Évközi X. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

Gyerekkoromban csak egyszer jutottak el velünk szüleink horvátországi tengerparti nyaralásra. Nagy élmény volt akkor a tenger. Különösképpen is lenyűgöztek a különleges formájú és gyönyörűen fénylő belsejű kagylók. Akkoriban - de lehet, hogy most is - minden család valóságos kagylógyűjteménnyel tért haza a tengerről, és büszkén mutogatta, díszként a fürdőszobában vagy a nappaliban a polcra kitéve különleges szerzeményeit.

Emlékszem, hogy a sok partra vetett kagylóhéj közt válogatva direkt kerestem az összeillőket. Ezeket együtt valahogy szebbnek láttam. Történt egyszer, hogy búvárkodás során egy szép, élő kagylót is a felszínre hoztam. Kitettem a partra, és izgatottan vártam, hogy felnyíljon, és lássam, milyen belülről. Ám a kagyló héja roppant erővel egymáshoz tapadt.

Úgy tűnt, mintha el akarna rejteni előlem valamit, amit pedig már megszereztem, és jog szerint engem illet. Mivel nem tudtam szétfeszíteni a héjat, cselhez folyamodtam, és a nagyobbak tanácsára citromot csepegtettem rá. És akkor feltárult a csodálatos kagyló, nagy piros nyelvével. Szép volt, és előttem pusztult el. Legyőztem, megszereztem... és ő elpusztult; egy óra múlva már bűzlött, ki kellett kaparni a héjából, és kihajítani. Szép volt a két egymáshoz illeszkedő, belülről fénylő kagylóhéj; kimostam és hazahoztam őket. Szépek voltak, de élettelenek és üresek. Csak az emlékét őrizték egy egykor bennük lakó csodának. Szívesen visszaforgattam volna az idő kerekét, azt is bevállaltam volna, hogy visszadobom a tengerbe a kagylómat, ha cserébe újra életre kel gyönyörű, piros nyelvével, de "embernek ez lehetetlen" (vö. Mk 10,27).

Mindnyájan kagylógyűjtögetők vagyunk. A sátán ravasz kígyó képében rávesz bennünket, hogy szerezzünk, birtokoljunk bármit, bárkit, csak mert megkívántuk. Miután megszereztük, összetörtük, elfogyasztottuk, kidobtuk, egyszerre rádöbbenünk, hogy elszalasztottuk a csodát.

Mert a csodát nem birtokolni kell.

Szerzésvágyunkkal, erőszakosságunkkal megöljük a másik szépségét, szabadságát. Eközben szembesülünk azzal, hogy mezítelenek, azaz törékenyek vagyunk, és mialatt ezt páni félelemmel tagadjuk, roppant magányossá válunk. Isten azonban irgalmas és könyörületes. Sebzettségünk elfogadására, és egy másfajta működésre hív. "Mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul." (2Kor 4,16b) Igen, kagylógyűjtögetők vagyunk, de dönthetünk úgy, hogy a következő kagylót megcsodáljuk a vízben, és visszatesszük a tengerfenékre. Nem kell a szerzés rabjává válnunk, Isten bízik bennünk, és szelíd érintésével a saját képére szabadnak és boldognak formál minket. Ellenkezhetünk bátran a sátán ivadékával (vö. Ter 3,15a), még akkor is, ha "azt mondják: »Megháborodott.«" (Mk 3,21c). Rombolás helyett miért ne építhetnénk a bizalmat? Miért ne vigyázhatnánk egymásra? Miért ne lehetnénk olyanok, mint egy szerető, megbocsátó, boldog család? "Mindaz, aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!" (Mk 3,35) Miért ne lenne lehetséges, hogy "ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket" (2Kor 4,18a), és hálás szívvel örüljünk anélkül, hogy bárki fölött is hatalmat gyakorolnánk?

Azt a kagylót azóta is bánom. De megtanultam a leckét, és minden kagylóra vigyázok körülöttem. Kik a te kagylóid?