Abrosz

elmélkedés az Évközi 30. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

A falusi turizmus kínálta szálláshelyek egyre népszerűbbek. Miközben megismerkedünk egy-egy tájegység épített örökségével és természeti szépségeivel, a hagyományos népi motívumokkal díszített környezetben eltöltött idő valósággal kicserél minket. Gyakran felmerül, hogy egy szépen hímzett abroszt vigyünk emlékbe, amely később fölidézi az ott eltöltött időt. Amikor hazaérve feltesszük egy ünnepi alkalomra a színes virágokkal telehintett terítőt, azonnal gondolkodóba esünk, vajon merjük-e használni étkezéskor, kávézáskor kockáztatva, hogy pecsétes lesz? Mert ezek a darabok nehezen tisztíthatók.

Ez a kockázat nagyon hasonlít a mi életünk kockázatára. Állandóan mérlegeljük, vajon merjük-e kiteríteni önmagunkat? Vajon vigyáz-e ránk a másik? Vagy jobb lenne a szekrény alján megbújni? Igen, van hogy inkább elbújunk. Koszolódjon más, nekünk semmi kedvünk hozzá.

Pedig mi más dolga lehet egy abrosznak, mint kiterítve lenni?

"Az idegent... Az özvegyet és árvát" (vö. Kiv 22,20-21) nem kérdezi meg senki. A rászoruló mindig kiterített abrosz, kiszolgáltatva annak, aki arra jár. Nekik nincs szekrényük, ahová elrejtőzhetnének. Ezt idézi fel Isten az ő népének: vigyázzatok rájuk, "hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén." (Vö. Kiv 22,20) Tapasztalatból tudjátok, milyen kiszolgáltatottnak lenni. Amikor nincs más esély, mint rábízni magunkat Istenre és az embertársra. Ez az alapélmény segíthet Isten képmásává lenni: "Szeresd az Urat... Szeresd felebarátodat, mint saját magadat." (Vö. Mt 22,37.39) El kell fordulni szekrényeink hamis biztonságától, "hogy az élő és igaz Istennek szolgáljunk." (Vö. 1Tessz 1,9c)

Kiteríthetlek, gyönyörűséges abroszom?