Megpuhult-e?

elmélkedés Nagyböjt V. Vasárnapjának szentírási szakaszaihoz

Bármilyen türelmetlenek is legyünk, ha húst sütünk, akkor azt addig sütjük, amíg a rostok el nem engedik egymást, és porhanyósan-omlósan magába nem szívja a hús a páclevet, amivel locsolgattuk. Különben rágós, élvezhetetlen lesz az ebéd főfogása, bármennyit is költöttünk rá. Időre van szüksége a húsnak, hogy elengedjék egymást a rostok, és átvegyék a fűszerek ízét. Zsigerileg ezer szálon kötődnek egymáshoz, és saját levükkel vannak eltelve. El kell veszíteniük görcsös egymásba kapaszkodásukat, telítődniük kell újfajta ízekkel, hogy táplálóak, kívánatosak legyenek. És ez nemcsak a konyhában van így. Egész életünk hasonló átalakulásban van. Információs társadalmunk felpörget minket, ezer szálon kötődünk felkorbácsolt ösztöneink követelődzéseihez. Csak fővünk a saját levünkben, nem látunk ki önmagunkból. Akármilyen önzetlennek gondoljuk magunkat, mi döntjük el, mit teszünk, mit fogadunk el, mit engedünk közel magunkhoz; valójában önzésünkbe zárkózva teszünk jót, rosszat egyaránt. Közben riadtan menekülünk az öregedés, az önállóság eltűnése elől. Pedig idővel úgyis elveszítünk mindent. Isten arra hív, hogy mielőbb, még épp ésszel és szívvel veszítsük el önmagunkat, engedjenek azok a rostok, ne kötődjünk annyira dolgainkhoz, elképzeléseinkhez!

"Aki ragaszkodik életéhez, elveszíti azt; aki pedig nem ragaszkodik életéhez e világon, örök életre őrzi meg azt." (Jn 12,25)

Engedjük, hogy átjárjon bennünket egy másfajta íz, ami nem azért kötődik, mert fél elveszíteni, hanem mert önmagát akarja ajándékozni. Ha már semmi nem a mienk, ha már minden ajándékká vált bennünk, akkor fogyatkozó erőnk, egészségünk nem riaszt minket, csak azt jelenti, már nem kell annyit tennünk, elég szeretnünk. Így válunk falatnyi, omlós hússá, telítve Isten szeretetével. Ez Isten ígérete: "Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek." (Jer 31,33b) Ebben az átalalkulásban Jézus vezet minket, aki "bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett." (Zsid 5,8) Zsigeri ragaszkodásait "testi mivoltának napjaiban [...] nagy kiáltással és könnyhullatással" átalakította Istennek bemutatott hódolattá (vö. Zsid 5,7). Hadd engedjenek hát azok a rostok, hadd telítődjön élete éltető Lélekkel! Vajon te megpuhultál-e már?