Napi ötszöri?

elmélkedés Úrnapja szentírási szakaszaihoz

A napi ötszöri étkezés egészséges vagy nem? Le lehet vele fogyni vagy nem? Fitness-oldalak visszatérő kérdése ez. Az biztos, hogy a fokföldi ibolyának jót tesz, ha van egy kis víz a tálkájában. A ciklámen is hálás érte. És nekünk jót tesz-e, ha mindig emésztünk? Ráadásul a jóléti társadalom nemcsak ennivalóval bombáz bennünket, hanem információkkal, ingerekkel is. Nem jutunk el odáig, hogy vágyjunk bármire is. És még csodálkozunk, hogy gyerekeink úgy döntenek életükről, mintha csak egy szupermarket polcai előtt azon méláznának, vajon mit egyek este.

A folyamatos telítettség adatokkal, inputokkal elszórakoztat, de nem ösztönöz. Kielégít, de nem tesz kiváncsivá. Megadja, amire szükségem van, de nem segít, hogy valóban szükségét érezzem valaminek.

Pedig épp a szükség az ember legalapvetőbb felhajtóereje. Az ember hiánylény. Helmuth Plessner szerint az ember lényege szerint irányuló lény, egy önmagát testi-szellemi egységében folyamatosan túllépő létező. Úgy is mondhatnánk, az ember attól valaki, hogy valakié. (Új Ember, 2012, Máté-Tóth András, Valakié)

"Én vagyok az élő kenyér" (Jn 6,51) - mondja Krisztus, hiszen falat kenyérré, harapásnyi életté lett értünk. Ő tényleg valakié: az Atyáé és a miénk. Vajon be tudjuk-e fogadni, ha ennyire telítettek vagyunk önmagunk vágyaival, gondjaival? Valószínűleg előbb ki kell ürülnünk, és éhessé kell válnunk rá. Ebben segít, hogy "az Úr, a te Istened negyven esztendőn át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson és próbára tegyen, s így nyilvánvalóvá legyen, mi forog szívedben" (MTörv 8,2).

Ma, amikor a kenyér ránk penészedik, amikor sokan szénhidrátmentes étkezést folytatnak, nem vágyunk a kenyérre. Mindig más kell, finomabb, különlegesebb. Ám ha beleegyezünk, hogy megsanyargasson minket az Úr, ráébredünk, hogy épp Krisztus, az Élő Kenyér az, aki mindig új és különleges. Szükséggé kell válnunk, egyetlen nagy kiáltássá, hogy akarhassuk Őt, aki egyedül elégít ki bennünket, únos-untalan kielégülteket. Mert nélküle mindig marad üröm az örömben, mindig ott van a mohósággal elfödött hiány. Mert az ember étvágya mindent akar, és a napi ötszöri ezt nem töltheti be, viszont tunyává, lustává tesz, hogy ne legyen kedvünk kérni, követelni, akarni a Mindent, a Végtelent.